Munkám során sokszor találkozok, párokkal, családokkal. Sokszor látom, hogy a sok év házasság vagy együtt élés során teljesen elhidegülnek egymástól. Természetesnek tartom, hogy szerelem pár év után nincs, aki azt mondja, hogy 10 év után is szerelmes véleményem szerint ,,kamuzik”. A szerelmet elveszik a mindennapok, a gondok, a rohanás és a teljes kiismerés. Viszont a szerelem átalakul szeretetté, kölcsönös tiszteletté. De egyre gyakrabban azt látom, hogy csak megszokássá alakul. Mind az anyagi biztonság, mind a gyerekek nagy visszatartó erő a pároknál. Pedig lássuk be úgy leélni egy életet, hogy a szeretet hiánycikk, nem jó. Félünk, rettegünk az újra kezdéstől, az jár a fejünkbe, hogy ennyi évesen, gyerekkel már nem kellünk senkinek és ha kellünk is lehet nem fogja szeretni a gyereket. A sok HA megrémít és végül a megszokott boldogtalan és beletörődött életbe taszítja az embereket. A boldogtalanság elején, próbálunk javítani, megbeszélni, csiszolni, aztán mikor már nem megy egyszerűen beletörődünk. Beletörődünk és úgy élünk tovább, ahogy megszoktuk egész addig amíg már minden emberi érintéstől rettegünk, az önbizalmunk a nullán. De gondoljunk csak bele. Ér annyit a félsz, hogy ezt az egy életet boldogtalanul éljük le? Inkább legyek egyedül, kötetlenül magányosan mint egy olyan ember mellett, aki mellett szintén magányos vagyok de kötött…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: